Én személyesen sajnos nem ismertem Kaszás Attilát. Az, hogy egy nem mindennapi ember lehetett, akkor kezdett számomra is nyilvánvalóvá válni, amikor a róla elnevezett díj alapítása körüli teendőim kapcsán találkoztam a hozzá közelállókkal.
Írta Pokorni Zoltán, a Hegyvidék polgármestere, a díj egyik alapítója a színházi elismerés létrehozásának tizedik évfordulója alkalmából kiadott interjúkötetben. Az alábbiakban az ő sorait idézzük.
Elképesztően erős volt a jelenléte pályatársai és barátai emlékezetében. De az emlékezet velünk, emberekkel együtt mulandó, kellett egy gesztus, ami nem pusztán emléket állít egy kettétört életnek, de elevenen tartja hagyatékának lényegét is. A Kaszás Atilla-díj ezért született, nagyon remélem, hogy nem hiába. Az én részem ebben a történetben meglehetősen marginális, de ha a dolog lényegét tekintjük, ez így is van jól. Mondandóm végére érve egyértelmű̋ lesz, mire gondolok. A kétezres évek elején gyakran hallgattam színész ismerőseim dohogását arról, hogy a politika és általában a társadalmi, hatalmi elit nem törődik velük, nem figyel rájuk, nem érti és nem ismeri el erényeiket.
Ilyen beszélgetések során, ha kérdeztek, akkor elmondtam a véleményem, nevezetesen azt, hogy egy azonos foglalkozást űző̋ emberek puszta halmaza önmagában még nem egy szakmai közösség – amely joggal követelhetne figyelmet –, és magától nem is fog azzá válni. Meg kell dolgozni érte. A sokat emlegetett értékek nem csak úgy lesznek, mi választunk szempontokat döntéseinkhez, hogy hogyan akarunk élni, s ami talán még ennél is fontosabb, hogy hogyan nem. Mit tekintünk mércének a szakmai teljesítmények megítélésekor? Vállaljuk-e nyilvánosan is a szakmai és emberi dolgokról meglevő̋ véleményünket, és ragaszkodunk-e ahhoz, hogy a közösségen belül más is így tegyen? Vállaljuk-e például azt a kényelmetlen döntést egy társulaton belül, hogy rámutatunk valakire azzal, hogy most te vagy a legjobb, amivel egyúttal azt mondjuk az összes többi kollégánknak, hogy te viszont nem? Ha ezt a munkát egy közösség tisztességesen elvégzi, akkor már joggal igényelheti a külvilág figyelmét.
Nagyon fontosnak és a dolog lényegét kifejezőnek tartom a Kaszás Attila-díj odaítélésének gyakorlatát is. Nem a hatalom adja, mely esetben akár a legjobb szándékot is fel- tételezve, de óhatatlanul megjelennek a politikai színezetű̋ megfontolások, hanem egy közösség tekint végig magán, és hozza meg autonóm módon döntését, a végső fordulóban helyt adva közönsége értékítéletének is.
Erre próbáltam utalni fentebb, amikor arra céloztam, hogy politikusként helyénvaló volt megmaradni a másodhegedűs szerepében, így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy részese lehettem az idén immár tizedszer odaítélt Kaszás Attila-díj létrehozásának. Ami természetesen nem egyszemélyes mutatvány volt az én oldalamról, s azóta még inkább így van. Több önkormányzati munkatársam kemény munkája is kell ahhoz, hogy e díj évről évre megtalálja a gazdáját. Egy közértes ismerősöm ideillő mondását idézve: „Boltot nyitni könnyű, nyitva tartani nehéz.” Olvassák figyelemmel Kaszás Attila kollégáinak gondolatait, akik szerencsések, mert egykor egy nagyszerű színész és egyben kiváló ember barátjának és pályatársának mondhatták magukat.