A Kaszás Attila-díjra jelölt egri színművész, Csathó Norbert szerint egy színésznek mindenekelőtt a hitelességre és az őszinteségre kell törekednie. A Gárdonyi Géza Színház tagja vallja, akkor csinálják jól a dolgukat, ha egy előadás után a nézők úgy jönnek ki a színházból, hogy minél hamarabb szeretnének visszatérni.

Mesélnél a kezdetekről, arról, hogyan kerültél színház közelébe?

Szívesen, mert ez egy számomra nagyon kedves történet. Édesapám és édesanyám is több mint harminc éve az egri Gárdonyi Géza Színházban dolgozik, úgyhogy túlzás nélkül mondhatom, hogy én a színházban nőttem föl. Olyan színészek között „lábatlankodtam”, mint Görög László, Kaszás Gergő vagy Kovács Patrícia, de sorolhatnám a társulat további tagjait, azokat, akik azóta már nincsenek itt, és azokat, akik ma már a kollégáim. Annyira beszippantott az a világ, atmoszféra és energia, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy ha nem is a színpadon, de legalább ne színházban dolgozzak majd. A középiskolában természetesen színjátszó szakkörös voltam, érettségi után pedig következett a Théba Művészeti Akadémia, de ezzel párhuzamosan már kaptam kisebb szerepeket a színházban csoportos szereplőként.

Egyértelmű volt, hogy hazamész Egerbe?

Igen. Lehet, hogy a szüleimnek is köszönhető ez, mert ahogyan mondtam,

gyerekkorom óta itthon vagyok ebben a színházban.

Olyan ez, mint amikor az embernek van egy álomlakása, ahonnan nem akar elköltözni. Annyira szeretem ezt a közeget, ezt a színházat, ezt a társulatot, hogy egyértelmű volt, hogy ha van lehetőségem, mindenképpen szeretnék visszajönni.

Tíz évada vagy az egri társulat tagja. Hogyan élted-éled meg a pályád alakulását? Mik voltak a fontosabb mérföldkövek?

2014 óta minden évadban voltak izgalmas feladataim. Kezdetben természetesen kisebb szerepeket kaptam csoportos szereplőként, de ez a fokozatosság szerintem hasznos egy pályakezdő színésznek. Az egyik első szerepem a Képzelt riport…-ban volt. Igazi nagy produkció volt, sok táncossal, zenekarral, és az egyik kameramant játszottam. A koreográfia, egyáltalán: a „színpadi közlekedés” megtanulása szempontjából igazi mély víznek számított ez.

Az első szöveges szerepemet az Annuskában kaptam, de az első nagy lépcsőfokként a Hamlet Színészkirálynőjét éltem meg, amit általában férfi színészre osztanak. Mi abból indultunk ki, hogy Shakespeare korában a női szerepeket is férfiak játszották, tehát bátrabban kísérletezhettünk. Nem mondom, hogy nem volt rizikós, mert van egy szerelmi jelenet is, amit kiváló és kedves kollégámmal, Tunyogi Péterrel kellett játszanom, és ezt az előadást is szerencsére sokszor játszottuk diákbérletben. Tudtuk, hogy ha egy nőnek öltözött férfi bejön a színpadra, könnyen elveszíthetjük a nézőket, különösen a fiatalokat. Ráadásul ez egy viszonylag hosszú jelenet, és nem is húztunk belőle. A legtöbb esetben természetesen derültség kísérte a színre lépésünket még a felnőttközönség esetében is, de gyakorlatilag minden esetben pillanatok alatt átfordult a nevetés feszült figyelembe. Fantasztikus volt ezt megélni. Akkor éreztem először, hogy a jelenléttel és a hitelességgel el tudom feledtetni azt, hogy én épp itt nőnek vagyok öltözve. Ha pedig erre képes vagyok, mert őszintén játszom, és mert pontosan fektettük le a színpadi játékszabályokat, egy történet, egy előadás kiemeli a nézőket a hétköznapokból, a színház varázsa működésbe lép.

De ezt a szerepet nem csupán én éltem meg mérföldkőnek, hanem Blaskó Balázs igazgató úr és a rendezők is annak tekintették, mert ezt követően kiléptem a csoportos szereplői körből, és azóta folyamatosan nagy szerepeket kapok. 2019-ben volt az első igazán olyan évadom, amikor többféle műfajban bizonyíthattam: a Rigó Jancsiban táncos-komikusként, a Warrenné mesterségében a gumigerincű Frank szerepében, A nagymamában pedig mint a romantikus szerelmes Ernő.

Mennyire terhel meg, hogy azóta főszerep követ főszerepet?

Nem mondom, hogy szellemileg, lelkileg, fizikailag nem megterhelő, de édes teher ez, hiszen azt jelenti, hogy gondolkodnak bennem, számítanak rám a színházban. Ami nehézséget jelent, az a színházi üzemből adódik. Gyakran van olyan, hogy pénteken bemutatunk valamit, kedden pedig már egy új próbafolyamatot kezdünk, tehát még le sem zárult egy folyamat, hiszen a friss előadáson még gondolkodsz, azt a szerepet próbálod egyre inkább a magadévá tenni, mélyíteni, miközben hirtelen belecsöppensz valami ismeretlenbe, és abban is bizonyítanod kell. Ilyen esetekben kezdetben tényleg csak keresgélek. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan kollégákkal és rendezőkkel dolgozhatok, akik olyan légkört teremtenek, hogy újra és újra megélhetem az alkotás vágyát. Azt hiszem, ez a megfelelési kényszer a leginkább megterhelő. Mindig bennem van a kétely, hogy elég vagyok-e az aktuális feladathoz, meg tudom-e úgy csinálni, ahogy én szeretném és ahogy tőlem elvárják, hogy ez-e az én pályám.

Veszélyes tud lenni, ha ezek a bizonytalanságok eluralkodnak egy színészen. Téged mi vagy ki tud egy ilyen állapotból kibillenteni?

Valóban van egy határ, ami után minden kételyt el kell engedni, mert görcsökkel képtelenség az előrelépés. Szerencsés vagyok: a feleségem mindig kihúz ezekből a gödrökből, ő tud olyat mondani, amitől új lendületet kapok a főpróbahétre. És természetesen a kollégáimra is számíthatok. Azt hiszem, egy rendező, egy igazgató legnagyobb erénye a pedagógiai érzék, hogy felméri, mi az, ami csak napi indiszponáltság, és mi az, ami komolyabb hullámvölgy, mi az, ami kísérletezés, és mi az, ami a teljes elveszettség állapota. Hogy mikor hívja félre a színészt egy kis eligazításra vagy bátorításra, hogy megnyugtassa, egy szereposztás sosem véletlen, és sem a tehetség, sem a bizalom nem tud csak úgy elszállni.

Egerben jó helyen vagyok, mert minden kollégával segítjük egymást, próbáljuk a másikból kihozni a legtöbbet az aznapi próbán és hosszú távon is. Mindig azt szoktuk mondani: semmi gond, megoldjuk.

És ettől a rövid mondattól lemegy a teher az ember válláról, felszabadul, és előbb-utóbb tényleg minden megoldódik.

Mit jelent számodra egy jó társulat?

Egy közösséget, amely azonos célokért dolgozik. Ahol mersz őszinte lenni, ahol el mered mondani, mi jár a fejedben, és nem kell attól tartanod, hogy ez visszaüthet. Inspiráló, produktív légkört, ahol azt érzed, hogy a helyeden vagy és ahonnan nem akarsz elmenni.

És a Kaszás Attila-díj-jelölés?

Hihetetlen megtiszteltetést. Míg meg nem érkezett a Petőfi Kulturális Ügynökség hivatalos e-mailje, azt hittem, hogy valaki viccel. Számomra már az is felfoghatatlan, hogy a nevem a díj kapcsán Kaszás Attilával egy mondatban szerepel. Ráadásul egy olyan évadot követően, amikor megkaptam az Évad Művésze díjat, tehát néhány héten belül kétszer is kaptam a színházamtól egy olyan megerősítést, hogy ez az én utam. És ez most még nagyobb motivációt ad nekem, hogy azt, amit eddig próbáltam képviselni, még erősebben tegyem. Hogy megszolgáljam és megköszönjem, hogy engem találtak erre a megfelelő embernek.

Kaszás Attilát láthattad még színpadon?

Sajnos nem, de meséltek róla idősebb kollégáim, akiknek volt alkalma vele dolgozni. Mindig mosolyogva emlegették, és az első szó, ami eszükbe jutott róla, a köszönet volt. Számomra csak a felvételek maradtak, de azokból is sugárzik az energia és a sejtszintű tehetség, ami még a képernyőn keresztül is behúzza az embert. Ő volt az a művész, aki felment a színpadra és kitárta szívét-lelkét. És ez az őszintén létezni tudás nagyon-nagyon ritka képesség.

Van kedvenc felvételed?

A padlást rojtosra néztem, és nagyon-nagyon szeretem az operettjeit is, mert úgy komédiázik és bohóckodik, hogy közben halálosan komolyan játszik. Nem illusztrál, nem hagyatkozik csak a zenére, hanem minden helyzetben valódi megélést mutat, és ettől válik hitelessé.

A Kaszás Attila-díjért Bakonyi Csillával és Sodró Elizával versenyeztek. Ezt a szituációt hogyan éled meg?

Én egyáltalán nem versenynek tekintem a helyzetet. Számomra olyan, mintha mi így hárman nyertünk volna, és ha az Országos Színházi Évadnyitón nem az én nevemet mondják ki az eredményhirdetéskor, az sem változtat ezen. Én akkor is úgy fogom megélni, hogy megkaptam a díjat, mert az, hogy szóba kerülhettem, hogy idáig eljutottam, olyan büszkeség és boldogság, amit nem lehet tőlem elvenni. Tiszta szívemből drukkolok Csillának és Elizának is, és biztos vagyok benne, hogy ők is ugyanígy éreznek.

A Kaszás Attila-díjra szeptember 4-ig a díj honlapján, ide kattintva lehet szavazni.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu ​