Kollégái szavazatai alapján Sodró Eliza az idei Kaszás Attila-díj egyik jelöltje. A Radnóti Színház művésze számára ez a díj nem a csillogásról, hanem a közösségről szól, amiért ő sohasem fél szót emelni.
Hogy telik a nyara?
Jól, köszönöm szépen.
Mennyi munka, mennyi pihenés?
Június végén elmentünk nyaralni. A nyár további részében leginkább a családommal voltam, vagy dolgoztam. Forgattuk A mi kis falunkat, volt Művészetek Völgye, felolvasóest és operettgála is. A színházi évad nagyon kemény volt, most egy kicsit fellélegeztem, ezt a maradék pár napot igyekszem intenzív pihenéssel tölteni, mert aztán hamarosan indul az évad.
Ön a diploma óta a Radnóti Színház társulatához tartozik?
Pontosabban három évig Szombathelyen voltam, abból kettőt számíthatunk gyakorlatnak, mert akkor papíron még egyetemista voltam. De gyakorlatilag az első pillanattól teljes értékű társulati tagnak érezhettem magamat. 2016-ban szerződtem a Radnótiba, úgyhogy ez most már a tizedik évadom lesz itt.
Megünneplik a jubileumot?
Azt nem tudom, a lényeg, hogy ma is szeretek ott lenni. A Radnótiban egy pici, de nagyszerű társulat van, és az utóbbi pár évben egyre több figyelmet fordítunk arra, hogy ne csak szakmailag, de mentálisan is támogassuk egymást, ha szükség van rá. Szeretek olyan csapathoz tartozni, akiket ismerek, akikkel már megvan a kölcsönös bizalom, amikor dolgozunk.
Persze szívesen veszek részt új dolgokban is, jólesik feszegetni a határaimat, kilépni a komfortzónámból.
Ezért is mondtam igent például az Operettgálára. Aztán persze egész nyáron azon sápítoztam, hogy „ezt már megint miért vállaltam el?”.
Hány dalt énekelt?
Kettőt. Az volt Peller Karesz koncepciója, hogy prózai színészeket is felkér a profi zenés színészek mellé. Ezzel bizonyítva, hogy az operett mindenkié.
Szerencsére a zene, a muzikalitás sem áll messze öntől.
Valóban tanultam hegedülni. Három kereszt és két bé között magabiztosan elnyekergek.
Hat évig tanult hegedülni, tehát ismeri a kottát?
Igen.
Jól tudom, hogy gitározott is a Radnótiban?
Igen, három számot az Álom luxuskivitelben című előadásban.
Aki tehát tud színpadon gitározni, az képes operettet is énekelni?
Nem. Attól, hogy csináltam már rántottát, még nem leszek szakács. Ez egy teljesen másik műfaj, aminek megvannak a maga fortélyai. De végül jól sikerült a gála, nem volt miért szégyenkeznem. Hálás vagyok az ilyen kihívásokért, mert az így szerzett tapasztalatokat be tudom építeni a radnótis feladatokba is.
Egy korábbi interjújában azt olvastam, hogy megpróbál lassítani. Így sikerült?
Részben. A mai például az egyetlen szabadnapom volt a héten, erre most itt ülök és interjút adok. KAP (Kovács András Péter – a szerk.) mondta egy interjúban, hogy a mi szakmánkban nagyon hosszú a féktávolság. Amikor az ember eldönti, hogy fékezni kezd, akkor körülbelül egy év, mire a már elvállalt feladatok elkezdenek kifutni.
Most már kevesebbet vállal?
Igen. Jövőre egy bemutatóm lesz a Radnótiban. Valló Péter rendezi, még nem tudom, hogy milyen címen fog futni Csehov A manó című darabja, amiben lesz egy pici szerepem. A másik a Loupe Színházi Társulás őszi bemutatója.
Tévedek, ha azt gondolom, hogy lesz melléjük azért néhány „apróság” is?
Nem, és az „apróságokra” – mivel nem igényelnek hosszú távú elköteleződést – még mindig nagyon könnyen mondok igent. (Ennek persze anyagi okai is vannak, mert pusztán a színházi fizetésemből én sem tudnék megélni.)
Aztán előfordul, hogy rosszul mérem fel a felkészülési időt, és azzal együtt már nem is tűnik olyan „apróságnak”.
De már sokat fejlődtem. Az a nehéz, hogy egyszerre dolgozik bennem két alak: az egyik próbál nemet mondani, pihenőidőt kiharcolni nekem, de mindig ott a másik, akit minden érdekel.
Mint az operett?
Igen, az Operettgála pont ilyen volt. Szeretek magamban énekelni a zuhanyzóban, de emiatt végre kénytelen voltam komolyabban foglalkozni a hangommal. A „kíváncsi másik” az oka annak is, hogy elvállaltam a zsűrizést a Városmajori Szabadtéri Színpad fesztiválján, mert nagyon csábító, hogy végre láthatok egy csomó előadást. Sajnos ritkán jutok hozzá, hogy megnézzem a kollégákat, vidéken pedig még ritkábban, holott tudom, hogy iszonyatosan jó előadások születnek, a bérletrendszer miatt megy belőlük 20-22, aztán kénytelenek őket levenni a repertoárról. Pedig ezeket jó és fontos volna látni, mert egymást is inspiráljuk.
Más váratlan vállalás?
Áprilisban csináltam egy tárlatvezetést, aminek köszönhetően végül egy csomó mindent megtudtam a kortárs képzőművészetről, de olyan volt rá felkészülni, mint az érettségire. Miközben „dolgoztam ki a tételeket”, fogadkoztam, hogy ilyet soha többet nem vállalok, aztán közben annyira megtetszett, hogy azóta elvállaltam még egyet.
Így lassít?
Az is nehéz ám a fékezésben, hogy amikor az ember rábólint egy új feladatra, még szinte üres a naptár. Aztán hirtelen becsenget egy csomó olyan kötelezettség, amiket nem láttam jönni, de mivel egy régebbi vállalásom melléktermékei, muszáj valahova bepasszírozni őket. Például: kijön a szinkronban az új Bridgerton-évad; be kell segítened a következő bemutató castingjánál; ruhapróba; utószinkron; interjú… és pákk… a következő dobásból már megint kimaradsz.
Ráadásul a férje, Rusznák András is színész.
Már nagyon figyelünk arra, hogy mindig tudjunk egymásra időt szánni, legyenek randinapok, amik kőbe vannak vésve, ahová nem teszünk semmi mást.
Kivéve, ha aznap lesz a Kaszás Attila-díj átadója, melynek idén ön az egyik jelöltje. Az első két körben a kollégái szavaztak. Ez milyen érzés?
Nagyon jó. A legelső körben a társulat jelöl, ami önmagában is hatalmas megtiszteltetés, mert ha egy szemétláda lennék, akkor senki nem szavazott volna rám.
Ez a szeretetről szól, vagy az elismerésről?
Az ember mindennapjait meghatározza, hogy érzi magát abban a közegben, ahol dolgozik.
Ha ott elfogadják és szeretik, akkor jó helyen van.
Én tényleg jó helyen érzem magam a Radnótiban, és iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy a társulat engem jelölt erre a díjra. Meg is lepődtem rajta, és tényleg igen jólesett. Tehát önmagában ez az első kör is egy óriási gól. A második körben a jelöltek szavazzák meg egymást. Úgyhogy az is hatalmas szakmai elismerés.
Ismeri személyesen a másik két jelöltet, Bakonyi Csillát, aki a tatabányai Jászai Mari Színház tagja, illetve Csathó Norbertet, aki az egri Gárdonyi Géza Színház társulatában dolgozik?
Csillát ismerem, többször találkoztunk. Sajnos még nem dolgoztunk együtt, de tudom, hogy nagyon szeretik őt a kollégák. Norbertet sajnos még nem ismerem személyesen.
Kaszás Attilával kapcsolatban vannak saját élményei?
Tizenhat éves lehettem, amikor meghalt, de láttam színpadon. Anyukámmal sokat jártunk színházba, főleg musicaleket meg operetteket néztünk. A Vígszínház Sok hűhó semmiért-előadása volt az első prózai darab, amit láttam.
Anyukám figyelmeztetett, hogy ebben nem lesznek dalok, lehet, hogy unni fogom.
Nem unatkoztam, hanem lenyűgözött Kaszás Attila és Hegyi Barbara játéka. Utána többször is megnéztük az előadást. Nagyon szerettük Kaszás Attilát az anyukámmal, lesokkolt bennünket a halálhíre, még arra a gálaestre is elmentünk, amit akkor a Nemzetiben szerveztek az emlékére. Sajnálom, hogy sosem játszhattunk együtt színpadon.
Most pedig jelölték a róla elnevezett díjra. Ez mit jelent önnek?
Sokat. Ez a díj nemcsak arról szól, hogyan csillog valaki a színpadon, hanem arról is, ahogy együtt dolgozik a kollégáival, ad-e végszót, felkészül-e rendesen, szépen beszél-e a többiekkel. Ezek mind belejátszanak, ezért a második körből is nagyon megtisztelő volt a harmadikba kerülni, ahol már a közönség dönt.
Ilyen szempontból nyilván előnyben van, aki olyan felületeken is látható, amelyek sokakhoz eljutnak.
Ez is olyasmi, ami jó volna, ha változna. Jó lenne, ha az a színész is több lehetőséghez jutna, aki vidéken dolgozik, de ez már a vízfejű ország problémája.
A Covid alatt fejlődni kezdett az e-színház. Van helye az online jelenlétnek a színházi világban?
Nagyon átalakulóban van a világunk. Én például sokáig irtóztam attól, hogy aktívan posztoljak a social médiában, de az ottani jelenlét ma már az egzisztenciális biztonság egyik feltétele. Arra használom az oldalamat, hogy akik szeretnek, tájékozódhassanak arról, milyen produkciókban vagyok látható, hol lépek fel. Persze, ha rendesen csinálnám, az rengeteg pluszmelót jelentene, ezért kicsit ad hoc posztolok, amikor éppen van rá időm és kedvem, de enélkül ma már nem megy.
Ez a pluszfeladat ahhoz kapcsolódik, amit az imént említett, hogy ma nehéz megélni színészként?
Igen, és ezt rendszerszintű problémának látom. Az alacsony bérezés és megbecsülés miatt sokan hagyják abba a pályát.
Sajnos egyre több tehetséges fiatal is, aki a mókuskerékben elveszíti az ambícióját.
A kiégés szerintem abból fakad, hogy nagyon sokszor sem anyagilag, sem egyéb módon nincs megbecsülve az a rengeteg minőségi munka, amit egy színész nyújt. Az alapbérért is sokat kell dolgozni, a megélhetésért még többet, ahhoz, hogy esetleg félre is tudjunk valamennyit tenni, erőn felül kell vállalni, ami gyakran súlyos egészségi problémaként bosszulja meg magát.
Latinovits Zoltán a ’70-es években megírta a Ködszurkáló című könyvében, hogy a magyar színész ki van zsákmányolva és zsigerelve, túlvállalja magát, ezért kiég, vagy nem tud megfelelő művészi színvonalon dolgozni.
Látja, ilyen régóta fennáll ez a probléma. És azóta csak rosszabb lett a helyzet. Mert most már nem a művészi színvonal, hanem sokszor tényleg a színész egészsége a tét. A fiatal kollégák között többen vannak, akik mellékállásban pultoznak, hogy végezhessék a színházas dolgaikat, mint valami hobbit… Ez persze kiszolgáltatottá teszi őket, néha manipulatív helyzetekbe is kerülnek. Szerintem ezekről igenis beszélni kell, mert az első lépés a megoldás felé az, hogy megfogalmazzuk a problémát.
Többször mesélte, hogy egészen kis korában is úgy képzelte el magát, mint aki színész lesz. Az álma teljesült, elvégezte a kaposvári egyetemet, jó szerepeket kapott a szombathelyi színházban, majd következett a Radnóti Színház. Junior Prima díjas, jó filmekben játszott, kiváló előadásokban szerepel, az egyik legnépszerűbb kereskedelmi tévés sorozatban látható, a Kaszás Attila-díj jelöltje, ami mind azt bizonyítja, hogy napjainkban ön az ország egyik jelentős színművésze. Ez csak kívülről tűnik hatalmas sikernek?
Nagyon szerencsés és nagyon szorgalmas is vagyok, tehát mondhatni, megdolgoztam a szerencsémért. Mindig volt bennem egy furcsa biztonságérzet, hogy engem nem lehet sarokba szorítani, elnyomni, velem akármit csinálhatnak, akkor is színésznő leszek. Ennek a szakmának a szeretetét senki, semmilyen kormány, semmilyen hatalom nem tudja kitépni belőlem. Ha azt hozná a sors, akkor egy kis faluban csinálnék színjátszó kört. Azért is szoktam időnként felszólalni az egész szakma érdekében, mert úgy érzem, nincs félnivalóm, a lényeget nem lehet tőlem elvenni. Az elszalasztott dolgokon nem kesergek. Meggyőződésem, hogy azok a feladatok, amik nem találnak meg, nem engem kerestek. Az egész szakmámért viszont érzek magamban valami megmagyarázhatatlan felelősséget.
Erről a közösségről is szól az ön számára a Kaszás Attila-díj is?
Mindez úgy kapcsolódik a díjhoz, hogy végső soron nem az számít, én miként boldogulok vagy ragyogok, mert a színház csapatjáték.
Nemcsak a társulat, hanem a közönség is a csapat tagja?
Nemrég egy baráti társaságban pont erről beszélgettünk:
hogy a színház ősi igény.
Jöhet akármilyen technikai fejlődés, megszülethet a négydimenziós film, megcsinálhatják az AI-t, de azt, hogy valakik testközelből előadjanak valamit, és mások azt megnézzék, nem lehet helyettesíteni a technológiai dolgokkal. A közvetlen emberi kapcsolódás a létezés egyik feltétele. Ettől csodálatos dolog, amit mi csinálunk. A színház fontos misszió, és valóban a közönséggel együtt közösségi csapatjáték.
Ön szerint milyen közösségek határozzák meg az embert?
Mindenki ezerféle, egyre táguló sugarú körben van benne. Számomra a legkisebb kör a család. Nagy családom van, kiváló emberekkel, és jól is működik. Szerintem onnan hozom ezt a típusú gondolkodást, hogy együtt erősek vagyunk, külön-külön elvérzünk. Abban nőttem fel, hogy ha valakinek jobban ment, az segítette a testvéreit, a többieket.
Ma is szoros kapcsolatban van a családjával?
Igen. Gyakran beszélünk telefonon, és igyekszünk legalább háromhavonta minőségi időt is eltölteni együtt. Nagyon szeretünk játszani. És szerintem azon, ahogy a „társasjáték-kultúránk” fejlődött, jól látható, hogyan tanultunk meg együtt dolgozni egy célért.
A Ki nevet a végén? játékot mi úgy hívtuk, hogy Ki sír előbb?, mert apukánk csak arra játszott, hogy kiüssön bennünket. Azt mondta, ezzel az életre nevel bennünket, hogy megtanuljunk felállni, ha elbukunk… (kösz, fater).
Aztán megtanultunk snapszerozni. Itt valakivel mindig össze kell játszani, és együtt győzünk vagy veszítünk. A következő körben mással kell lenni egy csapatban, és vele kell összejátszani. Egy idő után megtanultuk kezelni a kudarcot és a győzelmet is. Egyszer neked jönnek jól a lapjaid, egyszer a másiknak. Az a lényeg, hogy azokból a lapokból, amiket kaptál, megpróbáld kihozni a legjobbat. Végül rátaláltunk a kooperatív játékokra, amikor mind együtt vagyunk a tábla ellen. Lehet, hogy az egyik játékosnak már csak egy lyukas bakancsa van, a másiknál meg ott van a Szent Jeromos kardja és egyéb varázstárgyak, ám ha a lyukas bakancsost hagyjuk kimúlni a hipotermiától, a tábla nyer, és mind elbukunk. Ha őt magára hagyjuk, mi sem tudunk nyerni.
Miközben figyelem, ahogy lendületesen és izgalmasan felel minden kérdésre, képtelen vagyok magamba fojtani egy következőt, amire talán már korábban is válaszolt. Tény, hogy színháza igazgatója fényesen bizonyítja, hogy Kováts vezetéknévvel is magasra ívelhet egy művészi pálya, de azért Sodróként szerepelni a színlapon… Tud valamit a családneve történetéről?
Ennek nagyon-nagyon szép története van. Sváb családból származom, eredetileg Schreck volt a dédapám neve. Ez valami olyasmit jelent svábul, hogy rém vagy szörny. Lehet, hogy valamelyik ősöm rusnya volt. Pilisvörösváron ma is sok a Schreck, ha a temetőben jár az ember, ez a név gyakran felbukkan a sírokon. Schreck dédapám katonaember volt. Az ismert körülmények miatt azt mondták, hogy a sváboknak, tehát a német ajkúaknak az SS-ben kell szolgálniuk, de ő ezt nem akarta. Akkor maradhatott a Magyar Királyi Honvédségnél, ha magyarosítja a nevét. Kapott egy S betűs listát, hogy válasszon arról egy magyar nevet. Volt egy felettese, egy talpig becsületes ember, akit Sodró Lászlónak hívtak.
Dédapám rábökött a Sodró névre a listán, és azt mondta, ez jó lesz a mi családunknak is.
Ezt egyszer már elmeséltem egy interjúban, amit olvasott a néhai Sodró László testvérének az unokája is – akinek már nem Sodró a vezetékneve. Meghatotta, hogy a mi családi legendáriumunkban is szerepel az ő nagypapájának a testvére, akivel közeli kapcsolata volt. Megkeresett, és amikor találkoztunk, elmesélte, hogy ennek a névnek még régebbre nyúlik vissza az eredete. A saját legendáriumuk szerint valamikor az 1500-as években egy török férfi selyemzsinórt kapott a szultántól, és úgy tudott megmenekülni, hogy feleségül vett egy erdélyi fonólányt. A török menekülő felvette a Sodró nevet, hogy ne találják meg.
A keresztnevét pedig tényleg a My Fair Lady miatt kapta?
Igen, az volt anyukám egyik kedvenc filmje. Ha fiú lettem volna, most Patriknak hívnak, mert a Dirty Dancing volt a másik kedvence, és Patrick Swayze-ről akart elnevezni.
És ha a Rambóért rajongott volna?
Szerencsére nem apám döntött.
Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu