A színésznő tavaly csaknem harminc év után tért vissza a Radnóti Miklós Színházhoz. Rejtőzködő alkat, a színpadon viszont ezer arca van. Idén Kaszás Attila-díjra jelölték.
Korábban úgy fogalmazott a szakmáját illetően, hogy szerepkészítő kisiparos. Miért találó megnevezés ez a színészi munkára?
Nem szeretem misztifikálni a szakmánkat. Nem tartom különlegesebbnek a színészi tevékenységet, mint ha valaki tanít, takarít vagy gyógyít. A nagyapám cipész volt, és egy régi fényképén látható mögötte a tábla: cipőfelsőrész készítő kisiparos. Megtetszett nekem ez a szerkezet, és jól alkalmazható a színházcsinálásra.
Rejtőzködő alkat vagy inkább csak nem dívás?
Mind a kettő. Egyrészt talán rejtőzködő vagyok, bár inkább azt mondám: figyelem magam körül a világot. Dívának lenni számomra fárasztó, egy csomó olyasmi kell hozzá, ami belőlem nem jön ösztönösen.
De a színpadon könnyedén eljátszik lenyűgöző nagyasszonyokat, szerintem jól is állnak önnek ezek a szerepek.
Amikor az ember belép a színpadra, az egy másik világ. Átalakulok azzá, amit a szerep és a történet megkíván.
Önben gyermekkorától megvolt az átalakuláshoz, játékhoz szükséges felszabadultság?
Sokkal inkább a kifejezés vágya élt bennem. Gyerekkoromban tíz deka párizsiért sem lehetett leküldeni a közértbe, mert olyan félénken és halkan adtam elő a kérésemet, hogy ötször kérdeztek vissza, hogy mit is akarok.
Mikor fordult ez meg?
Szerintem nem fordult meg. Csak ahogyan az ember felnő és halad előre saját maga megismerésének útján, elfogadja önmagát olyannak, amilyen. Fel kell mérnünk, mi az, amin tudunk és érdemes változtatni, és mi az, ami alapvetően a lényünk sajátja.
Számomra nagyon meglepő volt Az öreg hölgy látogatásában nyújtott alakítása néhány évvel ezelőtt. Egy gátlástalan, mégis érző nőt formált meg, bár korábban azt gondoltam, távol áll öntől ez a figura.
Az ember magában hordozza az univerzumot. Hogy végül ebből a teljességből mi lesz a sajátja, azt meghatározza a földrajzi és társadalmi környezete, a családi, baráti és iskolai közeg, amelyben szocializálódik. Amikor egy kíváncsi gyerek megfog egy legyet, megvizsgálja, kitépi a szárnyait, abban megjelenik a szadizmus, a másik élet kioltása… Egy alkotó ember éppúgy magában hordozza ezeket a tulajdonságokat, és ha kell, felerősíti. Amikor kapok egy szerepet, amely ellenkezik az alkatommal, akkor nincs más dolgom, mint hogy előbányásszam magamból ezeket az érzéseket, indulatokat. Amikor egy színész elindul egy történet és benne egy szerep útján, akkor mindig ugyanazokat a kérdéseket teszi fel: vágyakat, motivációkat keres, és ezek általában mindannyiunkat jellemző, alapvető érzésekre vezetnek vissza.
Én például nem vagyok bosszúálló típus, de gondoltam már néhány pillanatig, hogy valakit megfojtanék egy kanál vízben, ahogyan a féltékenység vagy az irigység sem jellemző rám, de előfordult, hogy tudatosan kellett magamban helyre tennem ezeket az érzéseket. Az „öreg hölggyel”, Claire Zahanassiannal olyan tragédiák történtek, hogy egy fiatalkori trauma után egyszerűen képtelen volt továbblépni, egész életét a vágyott bosszú beteljesítésére építette fel. Ez az ifjúkori tragédia számomra is teljesen érthető és átélhető, és innen már fel lehet építeni egy hiteles karaktert.
Érdekes, hogy a Radnóti Színház évad végi bemutatójában, A pelikánban is egy gyermekeit megnyomorító anyát játszik. Mostanában gyakrabban találják meg az ilyen típusú szerepek?
A teljes interjú a Kultúra.hu-n olvasható.